A sáfrányt már az ókorban is ismerték, termesztették és különböző célokra felhasználták. Első említése a sumér birodalom idejére vezethető vissza, i.e. 2300 körül.
A napjainkban is használt Crocus Sativus növény valószínűleg az ókori Krétán volt honos. A kutatások szerint innen származik a nemesített sáfrány.
A Krétán található knósszoszi palota feltárásakor nemcsak, hogy sáfrány virágot ábrázoló falfelületek kerültek napvilágra, hanem maguk a freskók vöröses színe is sáfrány alapú festéktől származik. Nem csoda, hogy a görög mitológia történeteiben is megjelenik a sáfrány. Amikor Zeusz Hérával hált, ágyuk mellett sáfrány nőtt. Az Olympos Ura ekkor megittasult az erős illattól...
A sáfrányt Hippokratész is alkalmazta. Betegeinek főzetet, teát készített belőle, a leírások szerint fájdalomcsillapításra és a hangulat javítására is felhasználta.
A Földközi-tengeri hajókereskedelemnek köszönhetően a sáfrány az ókori Egyiptomban és a Római Birodalom területén is ismerté vált.
A legendák szerint Kleopátra afrodiziákumként sáfrányt tett fürdőjébe.
Nem csak illatosításra, hanem fűszerként is használták. Azon felül, hogy az ételnek csodálatos sárga színt kölcsönzött, keserű édes íze is nagyon különlegesnek és ínyencségnek számított. Már az ókorban is a gazdagság és a kifinomult ízlés szimbóluma volt.
Az ókori Rómában született egy mondás is a sáfrány felhasználása kapcsán: “Dormivit in sacco croci.”, azaz “Sáfrány ágyon aludt.”, ami a mindennapi szóhasználatban azt fejezte ki, hogy valakin „vidám önfeledtség lett úrrá”, azaz javított a hangulatán.
A Római császárok is előszeretettel használták a sáfrányt illatosításra. Nem csak nászi ágyakon, hanem Róma utcáinak illatosítására is. Gyakran illatosították vele Róma utcáit a gladiátor játékok, illetve, a győztes római seregek bevonulásakor, az esetleges kellemetlen szagok elfedésére. De a római orvosok és borbélyok is ismerték fájdalomcsillapító és hangulatjavító hatását egyaránt.